Teljesen elvesztettem a realitásérzékemet, nemcsak hogy elolvastam a Galaxis utikalauz stopposoknak c. könyvet, de még a belőle készült filmet is megnéztem. Lassan ufó válik belőlem.
Na jó, ezt azért mindig is sejtettem…
Mostanában nosztalgikus hangulatom van, olyan megboldogult kollégistakoromban… Talán azért is, mert elég sokszor arra gondolok, hogy mi is ilyenek voltunk, mint a mai húszévesek? Csórók voltunk. Mentünk színházba, ahol még volt 60 meg 40 forintos színházjegy a kosztümös főpróbára (szigorúan diákoknak és munkanélkülieknek: hogy az utóbbit mivel lehetett igazolni, fene se tudja). Egyszer ment a kamarában a Godot-ra várva. Hát mi hárman barátnők, szoba és évfolyamtársak rendesen rá voltunk izgulva. Jegy már elfogyott. Bementünk abba a vendéglátóipari egységbe, ahová tudtuk, hogy nemcsak a színészek, de az igazgató is járt. Persze, ott is volt éppen, és meg is kérdezte tőlünk: kislányok, miért szomorkodtok annyira? hát, mert nem kaptunk jegyet már a Godot-ra. És bevitt minket ingyen…
Úgy spóroltunk, hogy stoppal jártunk haza. Jobb volt, mint több pénzt kérni otthonról, persze úgy, hogy tudtuk, nem mi vagyunk az egyedüli gyerekek a családban. Inkább stoppoltunk.
Szerintem ezzel a mentalitással ma már tuti ufónak számítunk. És ma már tuti nem tehet meg ilyet egy színházigazgató sem…
és köszi a sok halat.:))
aztán hajrá azokkal a centikkel, mert figyelünk ám….:)
mozgás feltétlen kell szerintem, valami szívet kímélő, ámde hatékony.:) Sétálhatnál is nagyokat esetleg picit gyorsabb tempóban, vagy nemtom.:) Megérdemled azt a mínusz harmincat, és meg is tudod csinálni, drukkolunk!
Köszi a drukkot, Nagytesó! Csak figyelj ám, és szúrj le jól, ha úgy gondolod. És figyelj nagyon az egerekre, tudod, marha veszélyesek!
Boldog karácsonyt Neked!!!
puszi:
LB