A háláról, az elvárásokról és a maximalizmusról

Ez a világ olyan, ahol divat nem ateistának lenni, olykor divat a maga módján legalább istenhívőnek lenni, de tagadni szinte senki sem meri. Nagyon zavaros ez a kor, az értékrendek keresztezik egymást, annyi minden felé kell megfelelnünk csupán ahhoz, hogy egy munkahelyi vagy ismeretségi körhöz tartozhassunk, hogy már azt sem tudjuk, kik vagyunk, mik vagyunk és miben hiszünk.

Hiszünk magunkban, hiszünk a tudományban, hiszünk emberekben. Az elmúlt pár hónapok sorozatos emberi, orvosi, tudományos tévedései, ami nap mint nap meghatározták az életemet bebizonyították nemcsak nekem, hogy az ember egyrészt törékeny, a tudomány sok kérdésre nem tud választ adni, még olykor nagyon egyszerű kérdésekre sem, csak utólag, amikor már késő. És a véletlenek, a szabadságolások és a nyár, és a nemistudommi. És túlhajszolt, fáradt, olykor a kánikula miatt leblokkoló, idős vagy fiatal orvosokban hinni életveszélyes. Mert emberek ők is, erényekkel, tudással és hibákkal.

Még anno pszichológia órán megtanultunk: központi idegrendszerünk miatt a szorongás emberi létünk velejárója, így is fogalmaztak „a szorongó agy”. A hit az embernek olyan számomra, mint egy életfunkció.

Mivel onlány vagyok, meghallgattam két prédikációt mostanában, az egyikre véletlenül kattintottam egy közösségi portálon. Egy világhírű egyetem évnyitó beszéde volt arról, hogy az okosság egy adottság, ami egy ilyen iskolában megvan mindenkiben, hiszen nem lennének ott, viszont a kedvesség, szeretetteljesség nincs. Ezért nekünk kell tennünk, és mindennap dolgoznunk.

A másik arról szólt, hogy mi emberek, amikor bajban vagyunk, rögtön Istenhez fordulunk, és elvárjuk, hogy oldja meg a problémáinkat, de egyébként nehogy már beleszóljon máskor és másban az életünkben. Elmegyünk időnként vagy rendszeresen templomba, akár fennen hangoztatjuk a megfelelő helyen és időben, hogy mi aztán nem vagyunk ateisták, de azt, hogy teljes életünk úgy éljük, hát azt már ugyan nem. Példákat is felhozódtak: ugyan már, mit szólna egy férj vagy feleség ahhoz, hogy ugyan én félig házas vagyok, félig hűséges vagyok. A munkámban félig teszek meg mindent. De ugye mi teljes segítséget, megoldást és sikert akarunk.

És ne felejtsük el, hogy meg kell igenis becsülnünk amink van. Ne legyünk hálátlanok, ne éljünk vissza azzal, amink van, amit kaptunk.

Amit félig teszel, az nincs kész. Amit fele erőbedobással csinálsz, azért ne várj teljes sikert. És ne csupán az elvárásaid legyenek egészek, és nagyok. És legyél hálás, hiszen amid van, aki vagy, amilyen vagy, az nem adatott meg mindenkinek.

Ezeket a gondolatokat úgy éreztem, meg kell itt és most osztanom. Nem feltétlenül arról szól, amiről ez a blog, de én fontosnak találtam.

HALLELUJAH-hallgassátok meg!